31. rész

Anyáék pár perccel Dávid távozása után értek haza. Kicsit izgultam, bár tudtam, hogy örülni fognak, mert kedvelik Dávidot. És Krisztián....pezsgőt bont majd, amiért megnyerte a fogadást.
- Khm - kezdtem bele, amikor már mindenki a nappaliban volt - van egy kis mondanivalóm.
- Máris megyek Mátéhoz. Jön nekem egy kólával - ugrott fel Krisztián.
- Azért várd meg, amíg elmondom - vigyorogtam rá - nem lehetsz benne biztos, hogy erről van szó.
- Pontosan miről is? - kérdezte apu.
- Regina szerelmi életéről. Láttam, amikor Dávid elmegy, és azt is, hogy mit csináltatok a kapuban - vigyorgott rám, mondandója második felét hozzám intézve.
- Na jó, azért ezt a részt meghagyhatod magadnak. Szóval anyu, apu. Izé...
- Jaj, nyögd már ki! Dáviddal jár - szúrt le Krisz.
- Köszönöm - néztem rá szúrósan - szóval igen. Együtt járunk - nem bírtam elfojtani a mosolygást.
Mindketten örültek, főleg mert ismerik Dávidot, és nagyon jóban vannak a szüleivel. Így legalább nem kell félniük, hogy ugyanaz történik majd, mint Danival.
*1 hónappal később*
Ma délután moziba megyünk Miráékkal, este pedig buliba Zsoltiékhoz, mivel a bátyja ma lett 20 éves. És természetesen nem maradhat el a nagy buli sem, ami immár Ádám szokásává vált, és általában új berendezés vásárlásával fejeződik be. Ádám haverjai szerint az számít bulizásnak, amikor mindent összetörünk.
- Mit szeretnétek nézni? - kérdezi Dávid a plázában, miközben mögöttem áll, és az állát a vállamra teszi.
- Bármit, csak ne horrort - mondja Mira. Végül vígjátékot néztünk, mivel a fiúk már az összes akciófilmet látták eredeti nyelven.

- Mit vettél Ádámnak? - kérdezi Dávid, miközben a szobámban ülünk. Rajtunk kívül épp senki sincs a házban.
- Megkértem Zsoltit, hogy válasszon valamit, mert fogalmam sincs mit szeret a bátyja. Erre mutatott egy doboz óvszert - erre felnevetett.
- Tökéletes ajándék.
- Az. Egyébként végül választott valami normálisat, mindjárt megkeresem és meg tudod nézni.
- Oké - mosolygott, és megcsókolt. Aztán megint megcsókolt. És megint. Végül már az ágyamon feküdtünk, én alatta. Még nem feküdtünk le egymással, és igazából nem is terveztem, hogy máris eljutunk eddig, de most valahogy másképp láttam a dolgokat. Viszont a fejemben megszólalt a vészcsengő, hogy igazából én erre még nem állok készen. Lehet, hogy 17 évesen ennek nem így kellene lennie, de még nem voltam senkivel. Igazából soha nem érdekelt, hogy az osztálytársaim már kilencedikben túl voltak ezen, nekem eddig egyetlen kapcsolatom sem jutott el arra a pontra, ahol úgy éreztem, hogy már kész vagyok rá.
- Dávid - szólaltam meg - el fogunk késni - és igazam volt, ugyanis 20 perc múlva oda kellene érnünk.
- Tudom - mondta, de az ajka már a kulcscsontomon járt. Már majdnem azt mondtam, hogy akkor nem érdekel, késsünk el, de ekkor felült, és leszállt az ágyamról.
- Gyere, mert tényleg elkésünk - mondta, és a kezét nyújtotta - de ezt - csókolt meg - valamikor befejezzük.

30. rész

Ő sem mond semmit, csak mosolyog, majd ismét megcsókol, de ez most tényleg igazi csók, olyan, amilyet az előbb is akartam. Csak akkor szakadunk el egymás ajkáról, amikor levegőt veszünk. Aztán én szakítom meg a csókcsatát.
- Inkább menjünk vissza hozzánk. Meg kellene beszélnünk ezt-azt.
- Oké - mosolyog rám, és ad egy puszit a homlokomra.
Amikor hazaérek, az a csodálatos meglepetés fogad, hogy Mira és Zsolti még mindig a szobámban vannak.
- Ti egészen pontosan miért is vagytok még itt? - kérdezem tőlük Dáviddal a hátam mögött, de nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak.
- Gondoltuk, hogy bele fog telni egy kis időbe, amíg visszaértek - magyarázza Zsolti - de ennyibe? Talán már a gyereket is összehoztátok?
- De vicces vagy - vágtam hozzá egy párnát.
- Oké, én értem a célzást. Jó beszélgetést - kacsintott rám Mira, majd Zsoltit tolva maga előtt kimentek a szobámból.
- És most? - öleltem át Dávid nyakát.
- Miről szeretnél beszélgetni? - kérdezte, és megfogta a derekamat.
- Nem tudom. Mindenről - mosolyogtam.
Tényleg beszéltünk mindenféléről. Felemlegettünk régi sztorikat, mint amikor Alexandrának hívott, és hasonlókat. Elmesélte, mit csinált, amíg Spanyolországban voltam. Aztán szóbakerült Barbi és Dani is.
- Nagyon aggódtam miattad - adott egy puszit az arcomra. Az ágyamon ültünk, én háttal neki, ő pedig átölelte a derekamat - nem tudhattuk, hogy az az állat pontosan mi is adott neked, csak a vérvétel után. Aminek persze én már nem tudhattam az eredményét. Anyudék szerint jobb volt, ha nem tudom.
- Tudatmódosító volt, az, amire számítottunk. Találkoztál utána Danival?
- Csak egyszer láttam, de nem beszéltem vele. Amikor kicsit közelebbről is megismerte az öklömet, megmondtam, hogy nem akarom többet látni, főleg nem a közeledben. Remélhetőleg megértette. Vagy nem?
- Én nem láttam azóta, szóval nem kell aggódnod.
- Oké - mosolygott - Viszont mennem kell. Anya ma éjszakás, és Amarilla nem lehet otthon egyedül.
- Apukád?
- Pesten. A nagybátyámék most költöztek új házba, és segít nekik a pakolással.
- Értem - mosolyogtam rá. Már az ágyam mellett álltunk, egymással szemben.
- Vigyázz magadra - simította meg az arcom.
- Te is - mondtam, majd megcsókolt. A kapuban még váltottunk pár szót - vagyis inkább csókot - és elment. Én pedig elkönyveltem magamban, hogy a mai volt életem legboldogabb napja.